amikorelőször

a másik Vera története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Amikor a második gyerekem született, akkor nem volt még Anyahajó.

Szopis klubba valamiért nem mertem lemenni az elsővel sem, pedig jót tett volna. Ringatóra ritkán mentünk, mert az alvással nehezen volt összeegyeztethető, de játszótéren sokat bandáztunk, és már a fiam révén (első gyerek) is sok anyukát ismertem a telepen.

Egy másik anyukát bölcsiből ismertem, és mondta, hogy az Írisz Családi Körnek kéne új logót csinálni, segítenék-e. Bemutat majd Ritának, ő vette ezt kézbe Ágival. Amíg a logót készítettem, addig Rita a lányomra figyelt. Ritával hamar összebarátkoztunk. Így ismertem meg az Íriszt. 

Rita csinált egy Doboz nevű helyet a Napfény utca és a Lobogó utca sarkán. Párszor jártunk a gyerekekkel ott, karácsonyi naptárt csináltunk, vagy csak rajzolgattunk, beszélgettünk az icipici – kb. két négyzetméteres – Dobozban egy kicsit.

Aztán egyszer csak belecsöppentem abba, hogy csináljunk anyaközpontot, mert az milyen jó. Azt sem tudtam, mi az, de jó arcok voltak együtt, hasonló problémákkal, jó ötletekkel, és pályázatot írtunk, meg ötleteltünk, meg programokat szerveztünk… meg egyesület lettünk, meg alapító tag lettem.

Ezek úgy megtörténtek velem. Nem rémlik, hogy valaha is ilyen terveim lettek volna.

Valószínűleg az hatott rám, hogy művészlélek révén mindig kilógtam kicsit: az általános iskolából, picit a gimiből, nagyon a multis munkahelyemről, egyedül a grafikus suliban éreztem otthon magam. Itt viszont simán befogadott a közösség úgy, ahogy voltam.

Én pedig szívtam magamba azt a tudást, amit ők nem tudom, hol szereztek, de nekem teljesen új volt. Új volt, hogy lehet úgy kommunikálni, vitatkozni, hogy nem lenyomni akarom a másikat, hanem megoldást keresünk. Aztán megtudtam, hogy ennek asszertivitás a neve. Az egyik. Elvégeztem egy asszertív tréninget, ami civileknek szerveződött, és nagyon megváltoztatta a látásmódomat.

Sokat tanított nekem ez a közösség. Sokat tanultam magamról, mint nőről, mint anyáról, hogy mire képes egy csapat nő, ha összefog, és hogyan működik egy közösség. 

Bár az Anyahajótól már messzebb eveztem, mert gyermekeim nagyok, 7 és 11 évesek, a barátságok még mindig élnek. (Vera)

a másik Timi története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

“2014 decemberében született az első gyermekem. Máig is úgy ítélem: életem legnehezebb időszaka volt. Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire tud nehéz lenni. A napjaink főleg sírásról szóltak (nem tudnám megmondani ki sírt többet én-e, vagy a gyermek?!)

Túl 5 év pszichológián, próbáltam realizálni, hogy ez így nem normális…

Senkit nem ismertem a lakótelepen, róttam a köröket némi alvás reményében… Hordoztam, babakocsiztam, és szoptattam (utóbbit állandóan, mert addig legalább csönd volt, és azt valahogy akkoriban nagyon szerettem.) Eljött az ősz, és már 9 hónapos volt az úriember; azt éreztem, hogy ha rám szakad egy újabb lakásban ülős/sírós pár hónap, összeomlok.

Így a saját mentálhigiéném érdekében elkezdtem keresgélni…

Volt a szeptemberi lakótelepi mulatság és láttam, hogy vannak programok, aztán ráírtam Messengeren egy anyukára, akit ismertem látásból, hogy mire szoktak ők járni, mert kipróbálnánk… Mondta, hogy bármilyen programra mehetünk, mert nincs kötöttség, így aztán egy Szabadkikötővel próbálkoztam, mert hát az ugye mégis „szabad”.

Hamar feltűnt, hogy ez egy olyan hely, ahol nem vagyok egyedül a problémáimmal, ahol hasonló aggályokkal küzd mindenki, és az tökre rendben van, ha nem alszunk két órát egybefüggően. (Pedig biz’ isten előtte minden ismerősöm gyereke aludt, mint a tej.) A Szabadkikötők a maguk szabadságával olyan élményt adtak, hogy volt időszak, amikor délelőtt és délután is elmentünk a Désibe, fáradtságot nem ismerve.

Mindenki nyitott volt, és egy olyan közösségre találtam, ahol jól éreztem magam, pont annyi volt, amennyi kellett akkor, nem több és nem kevesebb.

Ez volt az első élmény. Nagyon erős szerepe volt a közösségnek, hogy észrevegyem a napos oldalát a kisgyermekes létnek.

Köszönöm, hogy vagytok! (Timi)

Vera története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Egy novemberi nap volt. A kisfiam 5 hónapos lehetett. Egyre jobban kinőttük a lakást, az otthonlétet. A babakocsit utálta, nem mertem 50 méteres körzetnél messzebb menni vele, mert ha megunta, brutális hangerővel méltatlankodott, én meg cipelhettem haza bundazsákban, egy kézzel a 10 kg-s gyereket tartva, egy kézzel a járgányt tolva. Borzasztó sztorijaink voltak boltban, postán, buszon bömböléssel, rettegtem, ha mennünk kellett.

Sokat hurciztunk, de ahogy jött a hűvös, fázott a nyakam, hátam a mei-taiban, muszáj volt valami más eszköz után néznem. Hosszú kendő, amiben magasabbra lehet kötni. Aha. Egy 4 méter hosszú anyagdarab, amivel fogalmam sincs, mit kell csinálni. Meg milyen? Rugalmas, vékony, vastag, lenes, anyámtyúkja… hát hogy fogok ebben eligazodni?

Már várandósan mesélt egy ismerős, akinek az egyik alapító a kollégája volt, hogy van itt valami Anyahajó nevű hely.

Emlékszem arra a kétségbeesésre: be vagyok zárva! És azon az esős novemberi napon, miután elbőgtem magam, beugrott. Rákerestem. Elolvastam.

Ez szekta… tuti…

Mindegy, minden mindegy. Hurci klubos adatbázisban is megtaláltam őket, szóval van róluk adat. Tehát léteznek. Csak nem esznek meg?! És elindultunk. És odaértünk a Désibe (könnyezek, ahogy írom).

És ott voltak, Anyák (meg kölykök a gyepen). Mosolyogtak, beszélgettek. Fogadtak, kérdeztek, aztán hagytak figyelni, aztán segítettek. Az egyik anyatárs egy óriási 3 évessel mutatta meg a batyu rejtelmeit, máig nem tudom, hogy vette át a vállán a 16 kg-os gyereket.

És kaptam kendőt: szép, puha, be van törve. (Mi a szösz? Nem a lovakat törik be, meg az ablakot?!)

És jó volt. És már abban mentünk haza.

És éreztem, hogy kinyílt a világ, újra tudunk menni. És lett is hova menni! Mindent jelentett az a szép színes kendő…

És azok a Nők, akik ott voltak, és befogadtak… Mentünk újra. És újra.

És egyszer csak önkéntes voltam, és baba-mama jógát tarthattam. Gyakorlásokat vezettem. Igeeen, felnőtt identitásom egy része újra visszajutott az életembe.

És ez a kis Kókusz is jöhetett velem. Elfogadó tér. Ez lett nekünk az Anyahajó.

És máig is ez. (Vera)

Reni története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Úgy emlékszem, hideg ősz volt, és mire elkészültünk, már le is ment a nap. De akkoriban olyan nehéz volt a napokban valami felcsillanó történést találni, ami motiválna annyira, hogy ne lehessen egy legyintéssel elhalasztani. Ez a kiserdei halloween is kicsit ilyen volt, de ha már végigcsináltuk a felöltözős hercehurcát, elindultunk, leszamilesz.

Emlékszem, akkoriban a világot kb. egy magasságból láttam, minden idegszálammal azon voltam, hogy elkapjam az elbotló járni tanulót. Vágytam emberek közé, de egy nagy elérhetetlen masszává olvadtak. A kiserdei halloweenből is csak a tábortűzre való rácsodálkozás, a sütőtöklé újdonsága, és a mesefogócska maradt meg, amit nem értünk utol. Bálint beolvadt a masszába, aztán, amikor előtűnt, hazafelé mondta, hogy találkozott Kiserdővédőkkel, meg valami Anyahajósokkal, szerinte tetszene nekem. Megkerestem a programjaikat.

Az ismerkedős alkalom volt, amiről úgy éreztem, kinyúl értem is, a kirakatban ácsorgóért. De ebből nem volt olyan sűrűn, és jónéhány elment mellettünk, míg egyszer csak január lett. A január meg hozott nekem tettvágyat, és közben elképzeltem, hogy mit csinálhatnak az ilyen anyahelyeken. Magamban szépen ki is dekoráltam, és kitaláltam én mivel tudnék hozzájárulni egy ilyen közösséghez.

Így egy saját a belső Anyahajó képével felvértezve mentünk el Samuval először a valódi Anyahajóba az Anyahajóval ismerkedni. Meglepődtem, hogy nem tolonganak. Rajtam kívül már mindenki ismeri? Jula és Blanka fogadott, időközben egy férfi is becsöppent. Mint kiderült, neki nagyon örülünk, a támogatók képviseletében jött, örömhírrel.

Hallgattam Blankát, mesélt a helyről, a történetükről. Úgy éreztem, csupán attól, hogy anya vagyok, beleolvadok a közös szálba, azon nyomban a történetébe. Végre az embermasszából kiválnak arcok és kapcsolódhatok. Megvárnak.

Elmeséltem az ötleteimet is, és meglepődtem, hogy sokkal természetesebben, nyitottabban fogadták, mint reméltem. Abban a pillanatban az ötletek startpontra álltak. Mindegyik meg akart valósulni, nem volt már bennük egy fikarcnyi nehéz kérdés sem, ami gátolta volna őket.

Szóba került az anyasötét. A hely, az érzés, amiről nem szólnak a várandósság lilasága alatt szembejövő képek, történetek. Engem akkoriban nagyon foglalkoztatott, és semmi másról nem akartam beszélni csak a tabukról. Az anyasötétről. És Blanka értette. És az anyasötét ettől egy kicsit ki is világosodott.

Persze, időközben kiderült, hogy azért mások nem szoktak így ajtóstul betörni a dolgok közepébe. De lettek Babadala koncertek, amik segítettek visszatalálni a zenész önmagamhoz. Így lett a Csendzengés, ami azóta is a legmélyebbről fakadó szerelemprojektem. Itt vállaltam fel először azt, hogy szeretnék nők körében kísérletezni mozgással, énekhanggal oly módon, hogy közösen felszabaduljunk a ránk ülepedett kötöttségekből.

Az Anyahajó lett az a hely, aminek a délelőtti fényeiben az anyaságomat élhettem sokkal színesebben, mint amit egy játszótér nyújthatott. Az embereknek lassan neveik lettek, száguldó órák, izzadó, sietős odajutások, elkésve beesések, de főleg jó sok kacagásba torkolló kiöntött anyaéletizék, gyerekzsivaj és a zöld szőnyeg helye.

Az Anyahajó délutáni és esti fényei meg a szülőségem jobbá tételének törekvéseit világították. Családmenedzsment csoportban, szülőségre hangoló előadásokra jártam. Itt telt az énidőm is.

És volt, amikor a házigazda szerepébe bújtam, és én vártam az anyákat feltöltekezésre, miközben engem elmondhatatlanul töltött, hogy kiléphetek ilyenkor egy órára az Anyuka- keretből.Mire a második várandósságomhoz érkeztem, a szülésre bocsájtó szertartásomon, az Anyahajóban ülve egy teljesen megváltozott női kör ölelésében ülhettem, mint az első szülésem előtt. Anyák, nők, társaim, barátaim lettek, akikkel nagyon szorosan összekötött egy friss, de annál mélyebb szál, amiknek egy részét az Anyahajó hétköznapjainak köszönhetek. Ez az összefonódás olyan erős, hogy a legváratlanabb pillanatokban is megtart. Van, hogy komatállal, van, hogy egy Hová tűntél? kérdéssel, vagy egy lendületes Páros Meghallgatással, vagy egy-egy jókor felidézett emlékkel. (Reni)

Kriszta története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Nagyon sok évet kellett várnom rá, hogy édesanya lehessek, így amikor végre bekövetkezett a „csoda”, határtalan boldogságot éreztem, hónapokig lebegtem könnyű és puha rózsaszín felhőkön, annak ellenére, hogy nagyon nem ment a szoptatás, és fizikailag is megviselt voltam a szülés után. Hallottam egy házban lakó nénitől, hogy van a lakótelepen szopis klub, de eszembe nem jutott volna, hogy segítséget kérjek, megoldom egyedül, gondoltam (meg is oldódott a gyerekorvossal történt telefonos konzultációkkal 3 hét alatt). 4 hónapos volt a kisfiam, amikor először elmentünk Ringatóra.

Aztán kitavaszodott, és én róttam a babakocsis köreimet. És ekkor már kevésnek éreztem a heti egy Ringatót, szerettem volna kicsit beszélgetni más anyákkal, mert sokasodtak a mondani- és kérdeznivalóim , de valahogy visszatartott a fejemben élő kép arról, hogy a kisgyerekes anyák semmi másról nem tudnak beszélgetni, csak a saját gyerekükről, és hogy ez mekkora gáz. Nem akartam ilyen lenni.

A Doboz mellett van egy szederfa, az alatt anyák horgoltak izgő-mozgó gyerekeik társaságában. Szép színes takarókra és gyümölcsökkel teli műanyag dobozokra is emlékszem, az egész látvány nem egy gyönyörű vidéki réten, hanem egy lakótelepi Spar oldalában, Budapest közepén nagyon szürreális volt, de mégis hívogató. Ezt szó szerint értem, mert ahogy elmentem mellettük a babakocsival, nagyon kedvesen hívogattak, hogy üljek le közéjük horgolni. Dehogy ülök, nehogy már… Látszott, hogy ők mindent tudnak a gyerekekről, én semmit… ők tudnak horgolni, én csak kötni tudok… ők barátkozósak, fesztelenek, ismerik egymást, én egyedül vagyok, és zárkózott is… ők fiatalok, én meg már mindjárt 37 leszek…

jópár kört kellett tennem, mire végül sikerült félretennem a félelmeimet és az előítéleteimet, és csatlakoztam hozzájuk.

Pár hét múlva a Kispiacon kérdezte meg talán Rita, hogy ha ebből a horgolós anyákból álló körből alakulna egy „anyaközpont”, benne lennék-e. Fogalmam se volt, mi lehet az „anyaközpont”, de nagyon izgatott a dolog.

Így lettem alapító tag.

Ez 7 éve történt, és életem legjobb döntései között tartom számon. Azóta minden sejtem és gondolatom kicserélődött már, és az Anyaközpont is más lett, de meg vagyok róla győződve, hogy semmi sem véletlenül történt: nekem meg kellett várnom az Anyahajó megszületését az édesanyává válással.”(Kriszta)

Eszti története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Az egyéves kislányom végre kezdett jobban lenni a tejmentes diéta hatására, így nem üvöltött nonstop, és végre evett is, aludt is valamennyit. Elkezdhettünk kicsit kimozdulni, úgyhogy elkezdtem nézegetni a környéken milyen lehetőségeink vannak. Volt egy tévhitem:mi a Kékvirág lakóparkban lakunk az Üllői túloldalán, tartottam attól, hogy a ferencvárosiak nem látnak jó szívvel, de ezt 1 perc alatt lebeszéltük, hogy DE!

Mivel soha nem találkoztam még babás csoporttal, így nagyon meglepődtem, hogy ez egy teljesen más világ, és csak néztem. Nem volt elvárásom se az eseménnyel, se magammal szemben. Ott leszek, megnézem, max eljövök.

Ennek ellenére teljesen kiábrándultam. Nem az összejövetel miatt. Hanem az anyuka-léttől. Én a hurcit gyerekkel együtt simán hátravágom, azt’ ennyi, nem tudok két mondatnál többet mondani róla, hallgatni meg csak illemből. Meg az kéne még, hogy még a nonstop szopi-üvöltés-altatás kombó mellett pelusokat mosogassak (pedig fontosnak tartom a környezetkímélést). Sorolhatnám… (De soha nem is voltam az a tipik nő, így anyaként is várható volt, hogy nehezen fogok tudni azonosulni az aktuális trendekkel. :))))

Hátradőltem, szép az idő, zöld a fű, a gyerek lát gyereket, azt’ jól van.

Egy emberrel tudtam kapcsolódni, és az Blanka volt. Nem kifejezetten arra a pár percre gondolok, amit beszéltünk, hanem arra az érzésre, amit Ő átélt. Hogy fürödhetett a minket körülvevő nyüzsgésben, kicsit szervezkedett, kapcsolódott, és teljes szívvel beleadta magát. Itt is, ott is!

Aztán elkezdtem figyelni a résztvevőket, és rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok rossz helyen, csak épp én a másik oldalhoz tartozom: én segítő kell legyek. Talán itt fogalmazódott meg bennem ez először ilyen tisztán és visszavonhatatlanul.

Azóta el is kezdtem az utolsó hiányzó tanfolyamom, és az utolsó vizsgáimra készülni, amit 5 éve halogatok. Hétről hétre több és több lehetőség jön velem szembe, egyre pontosabban látom magam előtt a jövőm.Szóval én másképp…Köszönöm! (Eszti)

Vivi története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Nekem rögtön két első élményem is van az Anyahajóval kapcsolatban.

Először a Pöttyös utcai metrómegálló környékén láttunk meg a férjemmel egy plakátot hazafelé menet, amely Szülőhangoló előadásokat hirdetett. Akkoriban még nem ismertük annyira a lakótelepet, mint most a rengeteg séta miatt, fogalmunk sem volt, hogy ilyen csoport is létezik. Nem olyan sokkal azelőtt derült ki, hogy babát várunk, így megszólítva éreztük magunkat. Bár az első előadásról lemaradtunk, de a többire igyekeztünk szorgosan eljárni, mert tetszettek a témák és a közeg is: kismamák, párok, volt, aki már gyerekkel érkezett. Örültem, hogy a férjem is elkísért ezekre az alkalmakra, egyedül nem biztos, hogy be mertem volna nyitni.

Ezért is írok két első alkalomról, mert az teljesen más érzés volt nekem, amikor még pocakban a babával jártam az alkalmakra, a „régi” életem, magabiztosságom, szociális hálóm teljes védelmében, és amikor először mentem anyaként a két hónapos kisfiammal a szopis klubra tele kérdéssel, meg bizonytalansággal a szoptatás, meg úgy összességében az anyaság miatt, sosem egyedül, de kicsit mégis magányosan. Vegyes volt akkor is a társaság: voltak, akik úgy tűnt, már régen ismerik egymást, és úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy meg sem fordultak arra, hogy valaki próbálja betörni az akadozó ajtót, de szerencsére voltak olyanok is, akik a szó szoros és átvitt értelmében is kinyitották az ajtót, beinvitáltak, megkérdezték, hogy vagyok, milyen volt a szülés (ezt korábban senki nem kérdezte tőlem), így hamar otthonos lett a közeg, és nagy rajongói és törzsvendégei lettünk Miklóssal a szopis klubnak és az Anyahajónak.” (Vivi)

Ágota története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Az Anyahajóval először az első védőnős bejelentkezésen találkoztam, pár hetes terhesen. Egy általános plakát volt kirakva a várakozó térben, és talán egy másik is a Szülő születik programról. Rá is kerestem egyből, és elkezdtem felfedezni a programokat. Mind izgalmasnak ígérkezett, csak azt bántam, hogy délelőtt vannak, mert nekem akkor még munkába kellett járni…

A legjobban a csendzengés indított el bennem egy vágyat, hogy nekem erre lenne a legnagyobb szükségem, egy kis csendre, lelassulásra. Többször is kacérkodtam a gondolattal, hogy kiveszek egy szabadnapot, és elmegyek meghallgatom mit is rejt ez a zengése a csendnek.

Mivel a szabadnapjaimmal kesztyűs kézzel kellett bánni, hogy ne a munkahelyről menjek szülni, ezért eléggé elhúzódott az első Anyahajós találkozás. A terhességem vége fele a munkám kicsit stresszesebbé vált, ezért egyik nap úgy döntöttem, hogy ez nekem most jár és otthagyva csapot-papot elmentem hallgatózni, és ami ott várt, az felért egy hatalmaaaaas öleléssel, amire akkor már nagyon szükségem volt.

A szó szoros és átvitt értelmében is.

Reni mosolyogva fogadott, mint egy ismeretlen ismerős, ami kiderült, hogy nem is áll messze a valóságtól, és távozáskor meg valódi, baráti öleléssel távozhattam. Csodálatos élmény volt kiszakadni a dolgos hétköznapokból, kicsit befele figyelni és elengedni minden nehézséget… olyannyira, hogy amikor Reniék az „én” csendemet keltették életre, elkezdett patakokban folyni a könnyem, és éreztem, hogy ez most nagyon jó, és nem szeretném, hogy vége legyen…

és szerencsére nem is lett, mert máig sok „öleléssel” gazdagodtam az Anyahajó által úgy, hogy ezúttal is köszönöm mindenkinek!”
(Ágota)

Timi története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Mint általában nekem mindenhez, ahhoz is sok idő kellett, hogy először elmerészkedjek egy Anyahajós programra.

Pedig éreztem én, hogy valami olyanban találhatom magam, amire nagy szükségem van. Aztán egy gerinctornát szemeltem ki magamnak, mint tökéletes felderítő alkalmat.

Odasétáltam, a megadott cím körül bolyongtam egyet, mert sehol sem találtam Anyahajóra utaló jelet, a környéken sétálók sem tudtak útbaigazítani… de aztán csak  rátaláltam a Kikötőre.

Otthonos volt, kedves volt, barátságos volt, befogadó volt. Sosem tapasztalt mértékben baba-mama barát volt… Legalábbis így tűnt nekem, mint külső megfigyelőnek.

Aztán, mint általában nekem mindenhez, ahhoz is sok idő kellett, hogy én is otthonosan érezzem magam.

De a sok megfigyelés, Reni katartikus élményt adó Dallangolója, no meg a sok könyvklubos beszélgetés egyre beljebb sodor(t). Amiért nem tudok elég hálás lenni.”(Timi)

Petra története

By | Egyéb | No Comments

ANYAHAJÓS SZTORIKAMPÁNY – történetek arról, ki hogyan csatlakozott az Anyahajó közösségéhez.

Az első kisfiam születésekor még nem volt Anyahajó, így kínomban a munkahelyemre, a férjem munkahelyére, plázákba és múzeumokba jártam a gyerekkel. Mindegy, csak ne legyünk otthon, mert a monotonitástól befordultam. 

A második gyereknél elvileg már sosincs egyedül az ember, de gyakorlatilag mégis. Így örültem, amikor egy játszóterezés alkalmával ajánlotta egy anyuka a verekedős kétévesemhez, hogy nézegessem a Dési plakátjait, ott vannak anyaprogramok. Először egy szoptatási tanácsadósra mentem el, nagy reményekkel.

És sírva jöttem el. Túl nyugodt volt a tanácsadó, ami nekem akkor szenvtelenségnek tűnt, úgy éreztem, nem értik meg a problémámat, és tovább erősítették bennem a bűntudatot.

Otthon kibosszankodtam magam, hogy minek mutatom a legesendőbb részem idegeneknek, ha segíteni sem tudnak, aztán pár nap múlva elmentem egy testvérféltékenység témában tartott beszélgetésre. Teljesen ellazultam a megértő közegtől, a hasonló problémáktól és az ítélkezésmentes meghallgatástól.

Nagyon megnyugtató hatással volt rám ez az érzés, ezért a tapasztalásért járok vissza rendszeresen, és az sem zavar, ha nem mind így sikerül.”(Petra)